Mester Györgyi - Árvácska

A gondosan ápolt gyep szélén, egy nagyobb eső után, aprócska növény bújt ki a földből.

Amíg csak a szára és kevéske zöld levele látszott, a kert gazdája gyomnak hitte. Szerencsére azonban hamarosan megjelent a növénykén egy szép, ötszirmú, három színben pompázó, tarka virágfej, amiből a kert gazdája számára egyből világossá vált, a kis jövevény egy árvácska.
Meglepetésében hangosan ki is mondta a nevét. Azt már csak hozzágondolta, hogy a fű nyírásakor majd ügyelnie kell arra, véletlenül le ne vágja a pici virágot.
Árvácska mihelyt meghallotta, milyen névvel illették, azonnal búskomorságba esett. „A nevem azt jelenti, egyedül vagyok, a világon nincs senkim.”
Ezután már csak búslakodott, és a szomorúságtól csupán azért nem lógatta a fejét, mert a kertet szorgosan locsoló eső élettel töltötte meg a szárát és a leveleit. Így, ha tetszett, ha nem, egyenes derékkal, emelt fővel kellett helyt állnia a pázsit szélén.
Mivel a sok csapadéktól a fű csak nőtt, nődögélt, Árvácska maga körül - a tengernyi zöld fűszálon kívül - nem látott semmit.
Egy nap azonban méhecske repült oda hozzá. Rátelepedett a szirmaira, és mivel hálás volt a begyűjtött virágporért, köszönetül, dicsérni kezdte a kis virág szépségét.
A szépségen kívül azonban azt is látnia kellett, hogy még a kedves, becéző szavak se vidítják fel a kis virágot, hát rákérdezett a szomorúsága okára.
Árvácska nem titkolta, hogy nagyon magányosnak érzi magát, mivel - ahogy azt a neve is mutatja - a világon egyedül áll, nincs senkije. Se családja, de még távolabbi rokona sincs.
Méhecske - aki jól ismerte a kertet, és már számtalanszor körbe repülte -, ezen igencsak elcsodálkozott.
- Te nem is tudod, hogy színpompás árvácskák díszlenek a kert távolabbi részén, a pázsit másik oldalán?! Talán a magas fűtől nem vetted észre, hogy rokonaid tucatjai élnek nem is olyan nagy távolságra tőled.
- Ez igaz lenne?! - kérdezte meglepődve, egyre fokozódó örömmel Árvácska.
- Bizony, hogy így van. csak várd meg a legközelebbi fűnyírást. Akkor magad is meggyőződhetsz arról, hogy ez a valóság.
A méhecske, dolga végeztével, a virágpor begyűjtését követően, tova szállt. A mi Árvácskánkat azonban nem hagyta nyugodni a gondolat. Izgatottan várta azt a bizonyos ”fűnyírást”.
Ez néhány nap múlva be is következett.
Nagy berregéssel megjelent egy otromba - hozzá képest óriás méretű - gép, és a nyomán elfeküdtek, elhullottak az addig hetykén álló, a lenge szélben tengerként hullámzó fűszálak.
Kitisztult a kép. Egy új világ tárult fel Árvácska előtt. Addig nyújtózkodott, amíg meg nem látta a lenyírt pázsit másik oldalán a rokonait, a többi árvácska virágot.
Így messziről is nagyon szépnek találta őket. Már a látványuk boldoggá tette, hogy nincs többé egyedül a világban, neki is van „családja”, vannak rokonai.
Ha lába lett volna, azon nyomban útra kel, és felkeresi őket.
Ekkor azonban újabb, kellemes meglepetés érte.
A kert virágszerető gazdája jelent meg, kezében apró lapáttal. Egy mozdulattal kiemelte a földből Árvácskát, és gyökerein a földdel együtt, átvitte a gyep másik oldalára.
Beültette a többi árvácska mellé. Nem tudta megállni, hogy fennhangon meg ne jegyezze: „a neved ugyan Árvácska, lám, mégsem vagy egyedül. Légy együtt a rokonaiddal, légy boldog velük, kicsi virág!”