Az azték teremtéstörténet kulcsfontosságú eleme a mezőamerikai kultúráknak, és különleges betekintést nyújt az ősi azték világszemléletbe. Ebben a kontextusban a teremtéstörténet nemcsak egy mitológiai elbeszélés, hanem a világ és az emberi lét értelmezésének alapvető módja is.

Azték Teremtéstörténet:

Az aztékok szerint a világ öt különböző napkoron, azaz korszakon ment keresztül, amelyeket "Soles" néven ismernek. Mindegyiket egy-egy különböző istenség uralt, és mindegyik végzetes katasztrófával ért véget.

• Nahui-Ocelotl (Jaguár Nap): Ebben a korban az emberek óriások voltak, és egy jaguárok által okozott katasztrófa pusztította el őket.
• Nahui-Ehécatl (Szél Nap): Ebben a korban az embereket szélviharok söpörték el, és csak néhányan maradtak fenn, akik majmokká változtak.
• Nahui-Quiahuitl (Eső Nap): Tűzeső pusztította el az embereket ebben a korszakban, és a túlélők madarakká változtak.
• Nahui-Atl (Víz Nap): Egy hatalmas árvíz törölte el az emberiséget, és a túlélők halakká váltak.
• Nahui-Ollin (Földrengés Nap): Ez az a kor, amelyben az aztékok éltek. Hitték, hogy ez a korszak földrengésekkel fog véget érni, ezért állandó áldozatokat mutattak be az isteneknek, hogy elodázzák a világvégét.

Tudományos Megközelítés:

A tudományos kutatások az azték teremtéstörténetet nem csak, mint mítoszt, hanem mint ősi kultúra világképének és értékrendjének tükröződését is vizsgálják. Kutatók hangsúlyozzák, hogy ezek a mítoszok nem izoláltan léteztek, hanem szorosan összefonódtak az azték társadalom, vallás és kozmológia egészével.

• Szimbolizmus és Kozmológia: Az azték mítoszok gazdag szimbolikus elemeket tartalmaznak, amelyek tükrözik az ősi nép természettel, istenségekkel és az emberi létezéssel kapcsolatos felfogását.
• Rituálék és Áldozatok: Az áldozatok fontos szerepet játszottak az azték vallásban, amit a teremtéstörténet is tükröz. Azt hitték, hogy az áldozatokkal táplálják az isteneket és fenntartják a világegyensúlyt.
• Társadalmi és Politikai Szerep: A teremtéstörténetek a társadalmi rend és politikai hatalom legitimálására is szolgáltak. Az uralkodók és papok gyakran hivatkoztak ezekre a mítoszokra, hogy igazolják hatalmukat és döntéseiket.

Következtetés:

Az azték teremtéstörténet nem csak egy ősi elbeszélés, hanem egy bonyolult, többrétegű kozmológiai és vallási rendszer része. A tudományos kutatások segítségével jobban megérthetjük ezeknek a mítoszoknak a jelentőségét, azokat a kulturális és társadalmi összefüggéseket, amelyekben éltek és változtak az idők során. Az ilyen mítoszok tanulmányozása nemcsak az aztékok jobb megértését teszi lehetővé, hanem betekintést nyújt az emberi kultúra és vallásos gondolkodás egyetemes aspektusaiba is.

Monda

Az azték teremtésmítoszban az emberiség teremtésének története szorosan kapcsolódik az ötödik napkorhoz, az Ollin napkornak nevezett időszakhoz. Ebben a korszakban az aztékok úgy hitték, hogy ők élnek, és ez a korszak a mai világunknak felel meg. Ez a történet számos verzióban létezik, de egyik legelterjedtebb változata így szól:

Miután az előző négy világ és emberiség katasztrófák sorozatában elpusztult, az istenek összegyűltek Teotihuacánban, hogy új embert teremtsenek. Ebben a korszakban az emberiségnek újra kellett élednie, hogy fenntartsa az isteneket és a világot az áldozatokkal. Az istenek tudták, hogy a napot és az embert is újra kell teremteniük a világ fenntartása érdekében.

A teremtéshez szükséges áldozatokat Nanahuatzin és Tecuciztecatl, két istenség kínálta fel, akik önmagukat feláldozták, hogy új napként és holdként keljenek fel. Nanahuatzin, az alázatosabb istenség vált a Nappá, míg Tecuciztecatl a Holddá. Azonban a Nap mozdulatlan maradt az égen, mert nem volt élet benne.

Az istenek rájöttek, hogy saját véreik áldozatával kell életet lehelniük a Napba. Így minden isten felvágta a mellét, hogy vért áldozzon. Ezután Quetzalcoatl, a szél és tudás istene, alászállt a halottak földjére, Mictlanba, hogy elhozza az emberi csontokat, amelyekből új embereket teremthetnek. Miután szembeszállt Mictlantecuhtlivel, a halottak urával, és legyőzte a kihívásokat, Quetzalcoatl visszahozta a csontokat és összekeverte őket kukoricával, valamint a többi isten vérrel. Ebből a keverékből formálta meg az új emberiséget.

Ez az új emberiség azonban más volt, mint az előzőek. Kisebbek és halandóbbak voltak, és függtek az istenektől és a természettől. Ezenkívül, az áldozat és az imádat révén kellett biztosítaniuk az istenek és a világ fennmaradását.

Az azték emberiség teremtésének mítosza tükrözi azt a mély meggyőződést, hogy az élet ciklikus, és a teremtés, pusztulás és újjászületés örök körforgásban van. Ezenkívül hangsúlyozza az áldozat, az istenekkel való kölcsönös függőség és az emberi felelősség központi szerepét az univerzum egyensúlyában.

A világ teremtése

(Trencsényi-Waldapfel Imre feldolgozása)

Az első istenpár - "a mi húsunk ura, és úrnője": Xochiquetzal - sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca - ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, és egészen fekete volt, amikor megszületett. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit "Éjnek" és "Szélnek" is neveztek, negyedik és legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit "Kétfejű Kígyónak" is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak.
Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt.
Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított.
A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz:
- Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet.
Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz.
Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egészen kicsiny növényeket és a virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket vállaiból a hegyeket. A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták.
Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy férfi és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték.
Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz:
- Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak.
Amikor ezt Quetzalcouatl, az Éj és a Szél istene meghallotta, váltig törte a fejét, hol talál valami italt, amivel megajándékozhatja az embereket, hogy örömet szerezzen nekik. Eszébe jutott ekkor egy isteni leány, név szerint Mayauel, aki messze-messze nagyanyjának, Tzitzimitl istennőnek az őrizete alatt élt.
Nem sokat habozott, elindult hozzájuk. Mindkettőjüket alva találta. Az isteni szüzet felébresztette és így szólt hozzá:
- Érted jöttem, hogy elkísérjelek a világba.
Szívesen beleegyezett a leány, Quetzalcouatl vállára ült, és úgy jöttek le együtt az égből a földre. Amint földet értek, fává változtak át, amelynek két ága volt: egy fűzfaág, ami nem volt más, mint maga Quetzalcouatl isten, és egy virágos fa, ami nem volt más mint Mayauel, az isteni szűzleány.
Felébredt Tzitzimitl, s amikor nem találta unokáját maga mellett, összekiabálta a többi istennőt, akit mind ugyancsak Tzitzimitlnek neveztek, és mind lementek a földre, hogy megkeressék az Éj és a Szél istenét, aki Mayauelt megszöktette. Abban a pillanatban, hogy a földre értek, ketté hasadt a fa, és a fűzfaág és a virágos ág szétváltak.
Az öreg istennő azonnal felismerte a virágos ágban az unokáját, összetörte apróra és valamennyi istennőnek adott egy darabot belőle, hogy megegyék. De a fűzfaágakat nem törték össze, hanem ott hagyták heverni a földön, s mihelyt az istennők visszatértek az égbe, Quetzalcouatl felöltötte újra isteni alakját, és összegyűjtötte Mayauel csontjait, melyet Tzitzimitl és a többi istennő a földre szétszórt.
Quetzalcouatl elásta a földbe a csontokat, azokból nőtt ki az agavé, amelynek nedvéből mámorító italt készítenek az indiánok.