Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Furcsa Faluk

Kép: freepik.com

Móra Ferenc: Furcsa Faluk 

 Olyan Péter-Pál napját rég nem látott se Cirák, se Nyirák, mint amelyiken ez a történet kezdődik. Megmutatta annak már a hajnala is, hogy valami zenebonás lesz az estéje. 

A ciráki bíróné azt álmodta virradóra, hogy a nyiráki bíróné kendermagos tyúkja elkukorékolta magát. (Holott tudnivaló, hogy Nyirákon még a kakasok se tudnak kukorékolni, nemhogy a tyúkok tudnának.) A nyiráki bíróné meg azt álmodta, hogy a ciráki bíróné kölcsönkérte a sütőlapátját. (De hiszen csak azt próbálja meg! Ámbátor - magunk közt szólva - az se lenne csuda, ha azok az ínséges cirákiak még sütőlapátért is a szomszédba szaladnának.) 

A Bezzegék Pista fia olyan sáskát fogott a csordakút oszlopfáján, hogy azt csak valami rossz föld teremhette. Jótét lélek még látni is iszonyodott: fele teste fekete volt, fele teste sárga. Nem jelenthet az semmi jót, emberek! Még szerencse, hogy a gyerek fölérte ésszel, mit kell vele csinálni: áthajította Nyirákra! 

- Eredj haza, förtelmes féreg! 

Duzzogék Sárikája beleejtette a halbicskáját a Reszege patakba. Hiszen, ha csak beleejtette volna! De ki is horgászta az esernyőjével, s csak mikor kihúzta, akkor vette észre, hogy nem is halbicska az, hanem valóságos rozsdás budlibicska. Olyan, amilyennel a cirákiak egyszer meg akarták szelni a holdvilágot, mert sajtnak nézték. Egyszerre csak olyan idő kerekedett Cirák felől, hogy beleiszonyodott minden teremtett lélek.

- Minden rossz Cirák felől jön! - régi közmondás az Nyirákon. - Lám, még az isten haragja is onnan támad. 

Jeges tarajú fekete felhők nyargaltak az égen. Ordító szélvész kergette őket villámostorral. A fák ijedten hajtogatták a koronájukat. Az ért vetések aranyabrosza úgy hullámzott, mintha valami haragos óriás keze rángatná. 

- Boldog isten, mindnyájan elveszünk! - sikoltott bele az emberek félelme az egek haragjába. 

A Fütyü cigány mindjárt a fejibe is húzott egy rézüstöt. Ő bizony nem akarja látni, hogy vesz el a világ. Nagy mester volt ez a Fütyü cigány világéletében. Akkora lyukak voltak azon a rézkondéron, mint egy pápaszem. S csakugyan ő vette észre legelőször, hogy tisztul az ég Nyirák felől. Vetett is örömében olyan bukfencet, hogy kitelt volna belőle három. Csak azután jutott eszébe elkeseredni.

- Ejnye, de serettem vóna pedig eccser megérni, hogy a zsén vetésemet is lekasáta vóna a jég! (Soha semmi nemzetsége el nem vetett egy zabszemet se.) Nyirák felől csakugyan szakadoztak a fellegek, s alig sírtak egy-két kövér cseppet, máris a szivárvány égő szalagja lobogott rajtuk.

- Lám, ilyenek ezek a nyirákiak! - nevettek Cirákon. - Elijed ezektől még a jégeső is! 

Mert bizony ilyen fából van faragva az ember. Mikor az isten ostora csattog: imádkozik; mikor a nap kisüt: nevet. Lám, maga a jó isten is elmosolyodott, s megesett a szíve a sok ijedt emberen, a sírásra görbült gyerekszájacskákon, a dermedten gubbaszkodó égi madarakon, a lehajtott fejű virágokon. Áldott jobbjával megfogta a jégeső fekete szárnyát, s felsütötte a nap aranytányérkáját:

- Eredj, vidámítsd fel az én szeretteimet. No, azok bizony könnyen megvidámodtak. A virágok egyszeribe fölemelték a fejecskéjüket, s nagy jókedvükben szinte ágaskodtak. Tarkállott a mező Ciráktól Nyirákig, mint valami cifra irhás suba. Napáldozat táján mind a két falu népe odakint nyüzsgött a Reszege partján. Az egyik parton Cirák, a másikon Nyirák. A Reszege vize, ahogy aranyport szitált rá az alkonyat, úgy választotta el őket egymástól, mint valami aranypántlika. A fölötte táncoló szitakötők pödörgethették bajuszkájukat a csendes tükrében. Csak olyankor loccsant egy-egy vidámat, mikor a ciráki gyerekekre ráhujjantottak a nyirákiak: - Ákom-bákom-rákom: van szabó Cirákon! Nem is lehetett ezt a gonosz versikét nevetés nélkül megállni annak, aki értette. Azt kellett abból érteni, hogy egyszer a cirákiak rákot fogtak a Reszegében, s mivel olyan nagy ollója volt neki, beadták szabóinasnak Keszeg mesterhez. Csupa szerencse, hogy a nyirákiak meg egyszer valami tévelygő szamárcsikóra akadtak a füzesben. Úgy fújta az iá-t könyv nélkül, hogy némelyik gyerek könyvből se tudja olyan szépen. 

Neki is örültek a nyirákiak, s egyszeribe befogták diáknak. Ki is taníttatták volna, ha a csacsika bele nem unt volna az ábécébe, és itt nem hagyta volna ezt a tudományos világot. Azóta a ciráki szabóra a nyiráki diák a felelet: 

- Híres falu Nyirák: vagyon benne diák! Se szeri, se száma annak a sok bolondságnak, amit ez a két falu ráköltött egymásra. Könyvet lehetne abból írni, de nagyot, mikor az öregek is így nyájaskodnak egymással a Reszege vizén keresztül. Hiszen majd el is jön az ideje annak is, hanem Péter-Pál napja igazán nem arra való. Ilyenkor csak a pitypalattyok feleselgetnek egymással. Azok is csak azért, mert nem tudják mire vélni azt a nagy kaszapengést, amitől csak úgy hangzik a két falu. Bizony elmenne szegénykéknek a nótázó kedvük, ha tudnák, hogy mit jelent az a nagy kaszakalapálás. Azt jelenti, hogy holnap hajnalban kezdődik az aratás. Arra élesíti a szántóvető ember a világ egyetlen áldott fegyverét: a kaszát. 

Azért hajtja le olyan alázatosan zizegő kalászát a búza, mintha csak kínálná magát a vetések közt járkáló embereknek:

- Nesztek az új kenyér!

- Ránk tekintett az idén az Úr - mondja háládatosan az öregbíró, s levett kalappal tekint föl a tiszta kék magasba, ahonnan száll az áldás. S ahova száll az övével együtt száz meg száz lélek fohásza, pitypalattyok verése, kalászok zizegése, patak csörgése, méhek döngése, menták illata, pipacsok lélegzése. S a tiszta kék magasban bizonyosan van valaki, aki számon vesz mindent: pitypalattyok szavát, virágok leheletét, emberek fohászát, cirákiakét, nyirákiakét egyformán. Fütyü cigány nem az ég felé néz, hanem a nyárfás felé:

- De hisen nemcsak azs Úr nézsett ránk, hanem azs uraság is. Ahun bicseg a hajdúja, hogy kapná el a forgósél!  

De bizony a forgószél csak Fütyüt kapta el. Belebújt a Reszege nádjába, mint a csík az iszapba. Nem szeretett hajdúval találkozni, ő tudja, miért. Csak a füstös feje vigyorgott elő a sásliliomok közül, mint valami nagy gyékénybuzogány. A többiek jókedvét mintha ollóval vágták volna el. Olyan ijedelem fogta el a két falu népét, mint amilyen a kalitkában ugrándozó madáré, mikor fölkapaszkodik hozzá a macska. Még a gyerekek is úgy szétszaladtak, mint a meghajított varjúsereg, ahány, annyifelé. Igaz, hogy nem is volt valami szívvidámító figura az urasági hajdú. Mord képű égimeszelő, akitől elsavanyodott az ember, ha ránézett. Ő ugyan rá nem nézett senkire, csak lógatta a fejét, mintha nehezellené.

- Jó estét, Vendel! - köszöntötték a cirákiak. 

- Egyétek meg, ha jó - fanyalgott kedvetlenül, aztán az egyik lábát átlódította a Reszegén.

A másikat az innenső parton hagyta, így aztán egyszerre Cirákon is volt, Nyirákon is. 

- No, mi a baj? Török-e, tatár-e? - kérdezték tőle a bátrabbak.

- Rosszabb ez annál is - morgott Vendel, vizsgálgatván ábrázatát a Reszege tükrében.

- Elveszett a mátyás.

- Micsoda mátyás? - tátogatta a száját a két falu.

- Ejnye, no - mordult rá a vén hajdú a vízben levő képmására -, hát a beszélő madár! Nyilván az is megunta már nálunk az életét. 

A képmás haragosan nézett vissza, s a hajdú észrevette, hogy többet mondott az elégnél. Büntetésül rásimogatta a szájára lombos bajuszát, mint valami lakatot. Az emberek azonban nagyot lélegzettek. No, erről ők nem tehetnek. Most már meg mertek szólalni is.

- Nemcsak egy mátyásmadár van a világon. Majd hoznak helyette másikat a madarászok az őszön. De nagy ész, szét ne pattanjon bele a fejetek! - beszélt a hajdú a vízbe.

- Ilyen mátyás éppen csak egy volt. Ez volt valamikor az úrfinak a legkedvesebb játszópajtása. 

Az öreg hajdú elhallgatott, s meg se szólalt addig, míg egy öreg könny bele nem pottyant a szeméből a vízbe. Az emberek lelkén is átsuhant egy bársonyruhás, sápadt fiúcska képe, aki egy tarka madárral a vállán, bánatosan nézett kifelé egy nagy, szomorú házból. 

- Elment szegény madár a kis gazdája után! - sóhajtotta Magó Mártonné, törölgetve a szemét az ünneplő kötője sarkával.

- No, ha elment, hozzátok vissza! - kapta föl a fejét a hajdú. 

- Az uraság se kíván egyebet, csak hogy a madarat mindenáron előkerítsétek. Bizonyosan a Makkos-erdőbe vette be magát. Harmadkakasszóra ott legyen minden épkézláb ember, mert aki ott nem lesz, annak Harkabusz uram mond szép jó reggelt. A hajdú aztán hasznos munkát kívánt, és hazafelé fordította a szekérrudat. A Thurán-kastély felé, melynek gömbölyű teteje úgy rajzolódott bele a nyárfák fölött a piros alkonyati égbe, mint valami ökölbe fogott, haragos kéz. Zúghattok már, arany vetések, szólhattok már, pitypalattyok: nem lesz itt holnap aratás! Akárhogy csikorogtatjátok a fogatokat, szegény szántóvetők: az uraság madara előbb való, mint a ti kenyeretek. 

 Bizony senkinek se volt kedve nevetni, mikor Fütyü előbújt a nádból, és elkeseredve vágta földhöz a karimátlan kalapját:

- Lám, én minden télen elvesegetek egy kicsikét, de engem senki se kerestet. Bizsony, bizsony, jobb les, ha beállok mátyásmadárnak.

Amikor kevés a szó
Jackson Oswalt 12 évesen, a legfiatalabb Guinness ...

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2020. október 21. szerda

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://www.aranydio.com/